A megdöbbentő kérdés a lányomtól…

A minap fogom betölteni a 35. évemet. Van egy életem, benne egy szerető férjjel és egy gyönyörű “kisnagylánnyal”, aki hamarosan 11 éves lesz. Na és persze öt éve lesz lassan, hogy a szőrös gyerek is hozzánk került egy nagyon menő tacskó jelmezben. Egy nagy szánkódomb és egy tó mellett lakunk a nyolcadik emeleten, ezeknek köszönhetően pedig pazar rálátásunk van a környékre. A lényeg azonban most nem a családomon lesz, hanem az eltelt éveken, amelyek olyan gyorsan röppentek tova, hogy észre se nagyon vettem. A lányom legjobb barátnője indította el valamivel több, mint egy hete azt a folyamatot, ami ahhoz vezetett, hogy erősen elgondolkodtam, hogy hol is tart körülöttem a világ.

A sztorihoz azonban szorosan hozzá tartozik, hogy kicsivel több mint egy hete sűrű hóesésben jöttünk haza a szüleimtől. A kocsiban mást se nagyon lehetett hallani, mint az én ámuldozásomat a gyönyörű hópihe zápor miatt, illetve ugyanezen okból kifolyólag a párom szitkozódását, mert alig látta vezetni az autót. Nagy nehezen hatalmas, kb. 30 km/órás tempóval haza sikerült vergődnünk. Meg is maradt a hó egészen szépen, aminek rajtam kívül már csak a kutya örült, de ő viszont nagyon. 

Hétfőn ügyeletes voltam az irodában, már lassacskán hazafelé indultam volna, mikor jött a facebookon egy üzenetem. A lányom legjobb barátnője – aki tőlünk 5, a szánkódombtól 6 percnyire lakik- írt rám, hogy legyek már szíves lefotózni a dombot és átküldeni neki a képet a facebookon, mert mennének csúszkálni a tesójával, csak nem tudják, hogy érdemes-e elindulniuk. Visszaírtam, hogy nem vagyok otthon, így problémás lesz a fotózkodás. Miközben pötyögtem a betűket azon agyaltam, hogy mennyire elkényelmesedett már ez a világ a kütyüknek köszönhetően. 

Hazaérve aztán elmeséltem a lánykámnak a sztorit, aki nem értette, hogy anyának most tulajdonképpen miért is olyan nagyon fura ez az amúgy teljesen természetes kérdés. (Zárójelben jegyzem meg, hogy nekem ez még mindig nem természetes.) Felvetette, hogy áruljam el neki, hogy mi anno gyerekként hogyan kommunikáltunk a többiekkel?

Íme a válaszom:

A mi gyerekkorunkban nem voltak még mobiltelefonok. Ha játszani akartunk, vagy meg szerettünk volna kérdezni valamit a barátnőnktől, akkor bizony elsétáltunk hozzájuk vagy akkor tettük fel a kérdést, ha legközelebb találkoztunk. Az első mobiltelefonomat akkor kaptam, amikor kiröppentem a szülői házból. Apukám nekem adta a Nokia 5110-es sárga telefonját és én totál boldog voltam, hogy végre nekem is van mobilom. 

A mi gyerekkorunkban nem voltak számítógépek, nem ismertük az internet szót és a facebook alapítója is még egy nadrágban járt az apukájával. Videojátéka is csak a legmenőbbeknek volt, de mi ilyen szempontból nem tartoztunk közéjük. Super Mario és Sonic is csak akkor haverkodhatott velünk, ha a barátoknál engedélyt kaptunk egy kis Nintendózásra. A játéksorrendet a közelharcban való szereplés sikeressége döntötte el.

Volt ellenben kvarcjátékunk és Brick Game Tetrisünk és azon versenyeztünk, hogy ki tudja a számlálót hamarabb átfordítani. Emlékszem arra, hogy milyen idegesítő volt ha éppen játék közben merült ki az elem, pláne, ha tartalék pedig nem volt belőle készleten. Arról nem beszélve, hogy a tanulás függvénye volt az elem. Ha nem voltak jók a hazahozott jegyek, akkor nem került belőle egy sem a játékba.

A mi gyerekkorunkban nem volt digitális fényképezőgép. Fotómasina létezett ugyan, de a hagyományos verzióban, aminél a képeket még elő kellett hívatni. Egészen addig kellett várni a végeredményre, amíg a filmtekercs meg nem telt és ehhez jött még hozzá az a jó néhány nap, amíg a fényképész előhívta őket. Azután, amikor készen lettek, akkor kellett azzal szembesülni, hogy a képek jó része nem is igazán sikerült. 

A mi gyerekkorunkban az első tv még fekete fehér volt. Távkapcsolója pedig az volt, aki éppen odament és átnyomta, hogy másik csatornára váltson. Emlékszem, hogy mekkora szám volt, mikor apukám hazahozta az első színes tv-t. A húgom annyira nézte az esti mesét rajta, hogy észre sem vette a változást, csak akkor, amikor külön szólva lett neki.

A mi gyerekkorunkban még nem létezett CD. A zenéket rádiósmagnóval kazettára vettük és a kívánságműsorban is úgy kértük a kedvenc dalunkat, hogy hozzá tettük, hogy fel szeretnénk venni. A műsorvezető visszaszámolt háromtól, mi pedig lelkesen nyomtuk a REC gombot. Ha a magnó bekapta a szalagot, akkor pedig tekergettük vissza. A zenéket átmásolgattuk egymásnak és kazettákat cserélgettünk.

A mi gyerekkorunkban nem volt még DVD sem. Volt ellenben videomagnó, ami videokazettákról játszotta le a kívánt mozizni valót. Élveztük, hogy a tv műsorból felvettük a meséket és a filmeket, majd folyamatosan ezeket néztük vissza. Itt is ment a másolás és a csere-bere. 

A mi gyerekkorunkban nem számítógépen leveleztünk, hanem voltak levelezőtársaink, akiket úgy találtunk magunknak, hogy az Ifjúsági Magazinban vagy a Bravo újságban hirdetve kerestek levelezőtársat és mi írtunk nekik. Azután vártuk a postást, hogy jöjjön a válaszlevéllel és már körmöltük is szebbnél szebb levélpapírokra az újabb sorokat. Az egészet borítékba tettük, nyaltunk rá bélyeget és vittük a legközelebbi postaládáig. És ez így ment éveken keresztül. A fő levelezőtársammal még most is tartjuk a kapcsolatot. Igaz mi is digitalizálódtunk és már csak a facebookon írunk, ha marad egy kis időnk a család és a munka mellett. 

A lányom most feltette nekem a kérdést: “Anya!Hogyan lehetett ezt kibírni?”

És a válaszom: Simán. Mert csodaszép és nagyon igazi volt a gyerekkorunk. Teli s tele olyan élményekkel, amelyeket a mi gyerekeink soha nem tapasztalhatnak meg és nekünk sem térhetnek többé vissza, de mérhetetlenül jó rájuk vissza emlékezni. Gondolkodás nélkül mondanék le a kényelmi kütyükről, ha ez kellene ahhoz, hogy ismét gyerek lehessek a saját gyerekkoromban. Csak egy kicsit…, csak egy picikét még. 

Képek forrása: Google

Kedveld ITT a blog facebook oldalát, hogy ne maradj le semmiről!

Nézz szét a cikkek között, olvass kedvedre!