Tettem egy fogadalmat. Nem újévit, mert a gondolat már nem mostani és amúgy is az újévi fogadalom nagyon snassz lenne, mert az efféle dolgok nem szoktak összejönni. Legalábbis nekem tutira nem.
Csupán egy olyan fajta fogadkozás érett meg bennem, amit az élet és annak „gyönyöre” váltott ki belőlem.
Így hangzik:
„Mindenki azt kapja tőlem, amit ad nekem!”
És, hogy miért döntöttem így?
Sorolom:
– Talán, mert meguntam folyamatosan csak „jó kislánynak” lenni, meghunyászkodni és nyelni.
– Talán, mert elég volt abból, hogy még akkor is mosolyogjak, amikor olyan köp szembe, akitől a legkevésbé számítanék rá.
– Talán azért, mert kezdek megkeményedni azáltal, hogy folyamatosan edzve vagyok a kétszínű emberek “kedvességétől”.
– Talán azért, mert azt látom, hogy minél kedvesebb és megértőbb vagyok, annál nagyobbat böknek a hátamba.
– Talán azért, mert be kellett látnom, hogy igaz a mondás, miszerint: „Eljön majd az idő, amikor megérted, hogy ideje befejezned az óceán átúszását valaki olyanért, aki egy pocsolyába se lépne érted!”
– Talán, mert elég abból, hogy mindig meg akarjak felelni valakinek, aki nem képes olyannak elfogadni, amilyen vagyok.
Életem jó részét eddig azzal töltöttem, hogy mindig meg akartam felelni. Általában olyan embereknek, akiknek csak egy voltam a sok közül. Olyan embereknek, akiknek addig és arra voltam jó, amíg a célukhoz nem értek általam vagy hasznot bírtak húzni a társaságomból. Legyen szó munkáról, színlelt barátságról vagy egyéb emberi kapcsolatról. Visszanézve a múltamra volt ebből jó néhány. Sokáig próbáltam kényszeresen megfelelni az irányomba támasztott elvárásoknak, míg nem rá kellett jönnöm, hogy a megfelelés iránti küzdelmem egy szélmalomharc, ezáltal teljesen felesleges. Így véget vetettem a személyiségem elfolytásának és belekezdtem a saját magam megvalósításába, amelynek ez a fogadalom volt az első lépése.
Azt adom, amit kapok. Mindig, mindenkinek.
Kedves vagy? Akkor én is az vagyok. Mosolyogsz? Akkor visszamosolygok. Szeretsz? Akkor szeretlek. Kedvelsz? Akkor kedvellek. Bántasz? Akkor bántalak. Rossz indulatú vagy? Én is az leszek!
Nem sajnálom az elvesztegetett időt, amit olyan emberekre szántam, akik messze nem érdemelték meg. Sokat tanultam tőlük és köszönettel tartozom nekik. Minden cselekedetükért, a szavaikért, a gyűlöletükért, mert ezek a mozzanatok tettek és tesznek a mai napig erőssé, hogy olyan helyzetből is képes legyek felállni, amiből lehet, hogy ezek nélkül nem lennék képes újra és újra felegyenesedni. De állok. Néha imbolygok ugyan, van, hogy bele is szédülök kicsit, de állok és talán ezzel a talajjal a talpam alatt visszaadom nekik azt a bosszúságot, amit megpróbáltak nekem okozni emberhez nem méltó viselkedésükkel. Mert a legnagyobb fájdalom lehet nekik látni azt, hogy egy olyan nő vagyok a sok közül, aki küzd, harcol és mindent megtesz saját magáért, a családjáért és a céljaiért. Aki soha nem adja fel az álmait, mindig előre tekint és csak megy és halad előre. Akik most olvastok, talán azt gondoljátok, hogy így nem lehet beletekinteni a világba.
De lehet! Mi több!
Biztos vagyok benne, hogy vannak köztetek olyanok, akik egyet értenek velem, mert pontosan tudják, hogy mit jelentenek a soraim.
És Ti, akik még nem tudjátok!
Soha ne adjátok fel saját magatokat olyan emberekért, akik nem fogadnak el benneteket, színlelik a barátságot azért, hogy rátok ruházzák a megfelelési kényszert! Soha ne adjatok esélyt arra, hogy kihasználttá és eldobottá váljatok! Egy életünk van és jogunk van úgy élni, hogy az szép legyen! Az életet senki nem fogja túlélni! Amíg léteztek vegyétek magatokat körül olyan emberekkel, akik látják bennetek a jót és értékelnek benneteket! Ne adjatok esélyt arra, hogy kihasználttá váljatok!
Soha ne legyetek lábtörlői senkinek!
Ha tetszett az írás kedveld a blog facebook oldalát ITT!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: